Menü Bezárás

Stepp N. Niche: Lenke póni legelője

Lenke egy kecses kis póni volt, szélfútta, tengernyi arany sörénye csak úgy libegett-lobogott utána, amint a legelő hosszú fűszálai közt nyargalászott. Egy társával, Aidával osztozott a rét lekerített részén, amely mögött csinos kis faházban éltek a gazdái.

Lenke az otthonának érezte a legelőt, szerette a dimbes-dombos rét minden lankáját, és különösen szerette az apró madárkákat is, amelyek visszajártak oda magokat, szöcskét és tücsköt gyűjteni. No és persze a gazdáit is szerette: két kislány és egy kisfiú is rendszeresen meglátogatta őt, hogy répával, almával és dinnyével kedveskedjenek neki, néha pedig szárat csatoltak a kötőfékére, és úgy vezetgették kint, az elkerített legelőn túl, egészen az erdőig.

Egy tavaszi hajnalon Lenke átnézett a kerítés felett a messzeségbe, és az erdőre gondolt. Tudta jól, hogy ott élnek a kis madarak, amelyek reggel az énekükkel örvendeztették meg, és amikor egy madárka letelepedett mellé a cölöpre, meg is szólította őt ábrándozása közben.
– Bárcsak én is az erdőben élhetnék! Bárcsak igazán része lennék én is az erdő közösségének, mint ti, madarak, akik a növények magjait terjesztitek, és elcsípitek a kártevő rovarokat! De én ott csak vendég vagyok…

A madárka nem felelt semmit, hanem elgondolkozva fordította a fejét jobbra és balra, és aztán távolabb repült, mintha keresgélne valamit. Valóban keresgélt is: mivel tavasszal a lovak elhullajtják a puha, meleg téli bundájukat, azt egészen szétsodorja a szél a környéken, és a madarak előszeretettel szedegetik össze.

A búsuló Lenkét látva elébe szaladt a család kis keverék kutyája, Marcipán is, aki megkérdezte a pónitól: ugyan, miért lógatja az orrát?
– Bárcsak én is a házban élnék az emberekkel, mint te, aki mindig velük vagy, és felvidíthatod őket, amikor csak szomorúak! De én itt élek, a ház mögött, az erdő előtt, és nem tartozom sehová sem.
Marcipán kutya nem tudta, mit válaszolhatna, de Lenkével maradt, hátha attól kicsit jobban érzi majd magát.

Illusztráció: Diós Anita

Néhány hét múlva kis gazdái ismét kivitték Lenkét az erdőhöz, ahol a póni szomorúan nézett jobbra-balra, figyelte a szorgosan gyűjtögető madarakat, ahogyan azok fürgén adagolják az ételt a fiókáik csőrébe. Az egyik madár váratlanul a ló hátára reppent, és azt mondta neki:
– Nézz csak fel arra a fára, Lenke! Ott, a fészekben pihennek a kis fiókáim!
– Látom. Aranyosak – azzal a póni ismét leszegte a fejét, és tovább búslakodott.
– És tudod, mi tartja melegen őket, Lenke? – a póni erre a cinkére nézett a válaszra várva, mire az folytatta – Amikor tavasszal elhagytad a puha, meleg téli bundádat, én összeszedtem nekik, mert ennél semmi sem óvja őket jobban a hűvös, tavaszi éjjelektől.

Lenke erre már boldogabban tért haza, mert úgy érezte, végső soron ő is részese az erdő életének: az érzékeny kis madarakat éppen az ő szőre melegsége menti meg a fagytól, hogy egészségben felnőhessenek. Mielőtt a gyerekek végleg elbúcsúztak volna tőle, egyikük elővette a fényképezőgépét, és egy vakuvillanás kíséretében lefotózta Lenkét.
– Mire való ez a fény, Marcipán? – kérdezte idegesen dobbantva a póni.
– Lefotóznak. Csinálnak rólad egy képet, aztán valahogyan papírra teszik bent, meg a számítógépük képernyőjére, hogy mindig láthassanak. Akkor is, amikor te itt vagy, ők pedig bent.

A póni ezt hallva már egészen jó kedvre derült, mert azt gondolta: nem is igaz, hogy nem tartozom sehová, hiszen tartozom az erdőbe is, tartozom az emberekhez is, és az otthonom pedig mégis csak itt van, a legelőn, ahol Aidával együtt vágtázhatunk fel-le, a perjék hosszú szálai közt.

Ha tetszik, megoszthatod másokkal is! 😉