Lenke egy kecses kis póni volt, szélfútta, tengernyi arany sörénye csak úgy libegett-lobogott utána, amint a legelő hosszú fűszálai közt nyargalászott. Egy társával, Aidával osztozott a rét lekerített részén, amely mögött csinos kis faházban éltek a gazdái.
Lenke az otthonának érezte a legelőt, szerette a dimbes-dombos rét minden lankáját, és különösen szerette az apró madárkákat is, amelyek visszajártak oda magokat, szöcskét és tücsköt gyűjteni. No és persze a gazdáit is szerette: két kislány és egy kisfiú is rendszeresen meglátogatta őt, hogy répával, almával és dinnyével kedveskedjenek neki, néha pedig szárat csatoltak a kötőfékére, és úgy vezetgették kint, az elkerített legelőn túl, egészen az erdőig.
Egy tavaszi hajnalon Lenke átnézett a kerítés felett a messzeségbe, és az erdőre gondolt. Tudta jól, hogy ott élnek a kis madarak, amelyek reggel az énekükkel örvendeztették meg, és amikor egy madárka letelepedett mellé a cölöpre, meg is szólította őt ábrándozása közben.
– Bárcsak én is az erdőben élhetnék! Bárcsak igazán része lennék én is az erdő közösségének, mint ti, madarak, akik a növények magjait terjesztitek, és elcsípitek a kártevő rovarokat! De én ott csak vendég vagyok…
A madárka nem felelt semmit, hanem elgondolkozva fordította a fejét jobbra és balra, és aztán távolabb repült, mintha keresgélne valamit. Valóban keresgélt is: mivel tavasszal a lovak elhullajtják a puha, meleg téli bundájukat, azt egészen szétsodorja a szél a környéken, és a madarak előszeretettel szedegetik össze.
A búsuló Lenkét látva elébe szaladt a család kis keverék kutyája, Marcipán is, aki megkérdezte a pónitól: ugyan, miért lógatja az orrát?
– Bárcsak én is a házban élnék az emberekkel, mint te, aki mindig velük vagy, és felvidíthatod őket, amikor csak szomorúak! De én itt élek, a ház mögött, az erdő előtt, és nem tartozom sehová sem.
Marcipán kutya nem tudta, mit válaszolhatna, de Lenkével maradt, hátha attól kicsit jobban érzi majd magát.
Néhány hét múlva kis gazdái ismét kivitték Lenkét az erdőhöz, ahol a póni szomorúan nézett jobbra-balra, figyelte a szorgosan gyűjtögető madarakat, ahogyan azok fürgén adagolják az ételt a fiókáik csőrébe. Az egyik madár váratlanul a ló hátára reppent, és azt mondta neki:
– Nézz csak fel arra a fára, Lenke! Ott, a fészekben pihennek a kis fiókáim!
– Látom. Aranyosak – azzal a póni ismét leszegte a fejét, és tovább búslakodott.
– És tudod, mi tartja melegen őket, Lenke? – a póni erre a cinkére nézett a válaszra várva, mire az folytatta – Amikor tavasszal elhagytad a puha, meleg téli bundádat, én összeszedtem nekik, mert ennél semmi sem óvja őket jobban a hűvös, tavaszi éjjelektől.
Lenke erre már boldogabban tért haza, mert úgy érezte, végső soron ő is részese az erdő életének: az érzékeny kis madarakat éppen az ő szőre melegsége menti meg a fagytól, hogy egészségben felnőhessenek. Mielőtt a gyerekek végleg elbúcsúztak volna tőle, egyikük elővette a fényképezőgépét, és egy vakuvillanás kíséretében lefotózta Lenkét.
– Mire való ez a fény, Marcipán? – kérdezte idegesen dobbantva a póni.
– Lefotóznak. Csinálnak rólad egy képet, aztán valahogyan papírra teszik bent, meg a számítógépük képernyőjére, hogy mindig láthassanak. Akkor is, amikor te itt vagy, ők pedig bent.
A póni ezt hallva már egészen jó kedvre derült, mert azt gondolta: nem is igaz, hogy nem tartozom sehová, hiszen tartozom az erdőbe is, tartozom az emberekhez is, és az otthonom pedig mégis csak itt van, a legelőn, ahol Aidával együtt vágtázhatunk fel-le, a perjék hosszú szálai közt.