A kástuk a Délnyugat-Dunántúl, mindenek előtt az Őrség jellegzetes építményei, amelyek lehettek földszintesek, emeletesek, illetve akár a domboldalba, egy pincére is épülhettek. De hogyan is fest egy kástu, és mi mindent tároltak benne?
A kástu a maga módján szinte egyedülálló a magyar népi építkezésben, hiszen miközben általánosságban korántsem voltak gyakoriak az emeletes építmények, ezeket az Őrségre jellemző kamrákat nem egyszer emeletesre építették, kiváltképpen akkor, ha jómódú volt a porta gazdája. Ha a kamra egynél több szintből állt, úgy emeletes, illetve fölkástu névvel illették.
Az emeletet, és az ezzel együtt járó nagyobbacska méretet az is indokolja, hogy a kástukban az élelmiszer mellett helyett kapott az állatoknak szánt takarmány is, sőt, előfordult, hogy egy részben nyitott színt is kialakítottak az alsó részén, amely alkalmas volt például a különböző mezőgazdasági felszerelések és más munkaeszközök (például ekék, szőlőprések, boronák), és alkalomadtán szekér tárolására is. Ha rossz idő volt, a felülről és több oldalról is fedett színbe húzódva bizonyos munkákat is végeztek itt.
A kástukat a porták tulajdonosai féltve őrizték – nem csoda, miután a saját maguknak és a jószágaiknak félretett eledelek nagy részét itt tárolták –, s olyan helyre építették, ahol az ablakon át kipillantva hamar meggyőződhettek arról, nem fenyegeti-e éppen valamiféle veszély a kamrát. Ráadásul nem is léphetett be bárki a kástuba, hiszen rendszerint zárták, és csak a gazdának és gazdasszonynak volt kulcsa hozzá.
Az emeletes kástukban alul a kamrában hordókban gabonát, ecetet, lisztet, káposztát, illetve szerszámokat tároltak. Az emeletre egy létrán felmászva jutottak fel, a belső részbe pedig egy ajtón át léphetett be a gazda vagy gazdasszony, ha éppen az ott tárolt szalonnából, húsfélékből, zsírból, aszalt gyümölcsökből vagy más élelmiszerekből – netán a pálinkából – szeretett volna magával vinni egy keveset.
A szalafői Pityerszeren, ahol az emeletes kástuk egyik legszebben, eredeti helyén megőrzött példájával találkozhatunk, egy másik jellegzetességet, egy úgynevezett tókát is megpillanthatunk az építmény közelében, amely egy mély, de máskülönben aprónak tűnő vízgyűjtő. Régen innen adtak inni az állatoknak, de akár mosakodhattak, moshattak is a porta lakói a tókából származó vízből. Persze, az itt élők sokat köszönhettek a hely adottságainak is, hiszen az agyagos talaj tette számukra lehetővé a vízgyűjtők a kialakítását. (Ugyancsak az agyagos talajnak köszönhetően adott otthont ez a vidék az ügyes kezű fazekasoknak, azaz gerencséreknek is.)