Menü Bezárás

Stepp N. Niche: Napúton, csillag-ösvényen

Valahol messze, ahol a magas hegyek nyáron is szikrázó fehérek voltak, és ahol minden reggel köd borította be a fenyves erdőket, a csendet egy napon ütemes kopogások hangja törte meg.

Nem az eső hullott le a földre, de nem is harkály keresgélt élelmet egy korhadt fán, hanem a völgyben élő két ember szögelt össze deszkákat. Csónakot építettek. Egyikük, egy idősebb férfi nagyokat sóhajtott, miközben házuk deszkáit lebontotta, majd hozzászerelte a csónakhoz. Mennyit dolgozott ezzel a házzal – és most, hogy elköltöznek, soha nem láthatja többé! Még talán ez sem lenne olyan nagy baj – csak ne kellene látnia, ahogyan eltűnik az egész ház, és csak ne kellene neki deszkáról deszkára szétszerelnie az egészet…! Közben a nő is szomorkodott a ház miatt, mert emlékezett még rá, milyen volt azt építeni, s igen rossz érzés volt most elbontani azt a kuckót, amelyben a teljes életüket leélték.

A férfi és a nő hajnaltól délig dolgozott, azután megpihentek egy kicsit. Letelepedtek egy nagy fa árnyékába, és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, némán meredtek a csónakra. Hiába volt sok munkájuk a kis hajóval, valójában mindketten utálták. Ez is az ő kezük munkája volt, akár korábban a ház, mégis rossz érzés volt akár egy pillantást is vetni rá, mert ezt nem önszántukból kezdték készíteni – nem tehettek mást, kölzötniük kellett a folyón keresztül, amely a fehér hegyek között fodrozódott és cikázott, majd pedig az óceánon keresztül, aminek a végéig az emberek szeme el sem láthat. Miután megették a szerény ebédjüket, újból nekiláttak a munkának, de este megint megpihentek, és újból egyre a csónakot figyelték. Nem volt kedvük énekelni, de még beszélgetni sem a lobogó tűz körül.

Éjfél után azonban, amikor a világ a legsötétebb, egy óriási, fehér madár siklott le az égből – egészen olyan volt, mintha az egyik csillag merészkedett volna a két ember mellé. A madár feszülten tett néhány lépést, még a csónak előtt is elsétált, hogy felfigyeljenek rá – de nem tették. Megszólalt hát.
– Miért nézitek ezt a csónakot?
Hosszas csend után először az asszony válaszolt, kissé számonkérően, és nagyon keserűen.
– Mi mást nézhetnénk, ha egyszer holnap indulnunk kell?
– Figyeljétek inkább, mi van az égen!
– Ugyan, mit figyelnénk mi ott, nem az égen, hanem a vízen kell keresztül eveznünk! – förmedt a madárra most a férfi.
– A vizet elég akkor néznetek, ha már rajta a csónak. De most ez eget figyeljétek, mert a Nap és a csillagok, amelyek alapján tájékozódhattok, a vízen is vezetnek majd titeket. A fákat nevelő talaj száguldó folyóvá, majd pedig végtelen óceánná változhat a lábaitok alatt, de az ég felettetek állandó – ha itt megtanuljátok, hogyan kell követnetek ezeket a fényeket, az óceánon sem maradtok árván.

Illusztráció: Diós Anita

A madár reggelre sem állt tovább, mivel az emberek megvendégelték és – noha nem értették, de – szívesen látták őt, hanem tovább kísérte őket a folyóhoz. A csónak a habokra került, majd elindult – benne ült a nő és a férfi, és a szélén megkapaszkodott lábaival a fehér madár. Nappal azt tanítgatta nekik, hogy a Nap helyzetéből mit tanulhatnak, éjjel pedig a csillagok megértéséről beszélt. Aztán váratlanul, amikor a folyó torkolatához értek, a hatalmas, fehér madár elbúcsúzott, és elröppent – fel, egészen olyan volt, mintha a csillagok közé vegyült volna el a szikrázóan patyolat, szinte világítóan fehér tollaival. Kicsit szokatlan volt nélküle utazni, de amikor a két ember az óceán vizére ért, már tudták, hogy merre kell haladniuk.

Figyelték a csillagokat, s közben egyre távolabb kerültek a parttól, és egyre közelebb a horizonthoz, amelyen túl már az ember szeme nem lát – de amelyen túl a világok soha nem érnek véget: új otthonok épülnek, új hegyek öveznek új folyókat, és olyan vidék bontakozik ki, ahová pihenni utaznak az emberek és a nagy, titokzatos fehér madarak is.

Ha tetszik, megoszthatod másokkal is! 😉