Hogy honnét jött, nem sejti senki.
Neve sem volt, de most: Puszedli.
Ma vidám család zsongja körül,
Egykor egy jó szónak is örült –
S amiről akkor álmodott csak,
Végül valóvá vált: otthon van.
Néha hideg, őszi estéken
El-elmereng a bús emléken,
Mikor a dermesztő világban
Kóborolt egyedül és fázva,
Nem is remélve, hogy hazatér.
S lám, most ott szundít a kanapén!
Ám ha csak egy szóval hívná is
Gazdája, ott teremne máris:
Hátrahagyna kanapét, házat,
Átszelne tíz várost, vagy százat,
És vele otthon lenne mégis –
Szelíd volna úgy föld és ég is.