Volt a világon egy csodálatos kert, ez a kert pedig egy valóságos kis ország volt. Lakói különös élőlények voltak; apró tündérkék, beszélő állatok, növények, no és persze a Király maga, aki felügyelt minden növényt, állatot, tündért. Ő ügyelt rá, hogy mindenki elvégezze a maga munkáját.
A madarak és tündérek nagyon fontos szerepet kaptak ebben a kertben; ők látták el vízzel az összes növényt. Általában szerették is a rájuk bízott növényeket, és odaadóan öntözték őket az égből, amiért cserébe a növények pompás, ízletes gyümölcseikből elhalmozták mind a madarakat, mind a tündéreket. Persze, végül a kert minden lakója kapott a gyümölcsökből; ki-ki annyit, amennyit ő maga tett a növényekért.
Számtalan tündér és madár munkálkodott a növények öntözésén, de mindannyiuk közül kitűnt Dolmányos, a varjú, és Vackor, egy tündér. (A tündérek különben mind növényfajokról kapták a neveiket; Vackor éppen a vadkörtefáról.) Vackor minden reggel végigsétált a rá bízott kertrészen, és nagy odaadással szemlélte a fiatal, életerős növénykéket. Mindet személy szerint ismerte már, és szívesen csevegett velük sok mindenről, de leginkább a távoli tájakról. A növények ugyanis nem járhattak be olyan nagy utakat, mint mások. Ha elég magasra megnőttek, akkor persze messzire elláttak, de ezek itt még csak palánták voltak. Vackor szívesen beszélt nekik távoli növényekről, vad sziklaszirtekről, mocsarakról és persze a Királyról is, akit már ő maga is látott saját szemével néhányszor. Mindezeket nagyon szívesen hallgatta minden növény, néha már nem is csak a történetek miatt, hanem azért is, mert Vackort is nagyon megkedvelték. De nem volt ezzel másképp Vackor sem; ráadásul ő is minden napon végighallgatta a kis növényeit. Hogy mégis, miféle újdonságot mondhattak a pici növények egy tündérnek, aki varjúháton pillanatok alatt az ország egyik végéből a másikba ért…? Nos, nagyon is sokat! Vackor ugyanis nem látott le a föld mélyére, ahol a palánták gyökerei kapaszkodtak, ittak, léteztek. A növények elmesélték, van-e elég víz a talajban, vagy épp túl sok vizet kaptak-e. Elmondták, mennyire hideg vagy meleg a talaj, és arról is beszámoltak, hogy van-e elég olyan anyag a földben, amely a növekedésükhöz szükséges.
Vackor a beszámolók alapján apró zsákokban különös porfélét kevert össze az éppen megfelelő arányban; a por összetevőit mind a Király futárjai szállították el neki azzal az üzenettel, hogy ebből lássa el a rábízott palántákat.
– A mai napon igen száraz a föld, és elég meleg is van – de tápanyag bőven akad a földben. Mit gondolsz, Dolmányos…? – kérdezte Vackor.
– Egy egyszerű eső jót tenne nekik. De tudom, hogy te is erre gondolsz.
– Valóban – mosolyodott el Vackor, és nagy szeretettel és odaadással keverni is kezdte az aznapi varázsport.
Mikor a porral elkészült, érezte, hogy az igen selymes, kellemes tapintású lett, az illata friss volt, és már előre tudta Dolmányos és Vackor is, hogy kellemes esőt okoz majd. A tündér felszerelte a port tartalmazó zsákocskákat a varjú nyergére erősített nyeregtáskára, majd ő maga vidáman pattant nyeregbe. Kezébe vette a kantárt, ami csupa finom anyagból készült, olyan puha és finom anyagból, mint a selyem, vagy a pók könnyű hálója. Dolmányos már tudta, mi a dolga: szökkent néhányat, majd megérezte a kedvező légáramot kitárt szárnyai alatt, magasra felszállt az égen, és könnyedén siklott a rá és Vackorra bízott kertrész fölé. Ott aztán Vackor kibontotta a kikevert varázsport őrző batyukat, és nyomukban szürke felhők termettek, melyek lágy esőcseppek seregét küldték a szomjazó földre. Az esőcseppek halkan koppantak a száraz talajon, a kis sziklácskákon és a növények levelein, még a port is lemosatták a levelekről, s így a növények több éltető napfényt tudtak „felfalni”, amint a felhők elvonultak. Egyik-másik kertben szorgoskodó állat is megállt, hogy az eső hangját hallgassa, és a friss víz illatában gyönyörködjön. Vackor és Dolmányos igen jó munkát végeztek, de nem is csak most, hanem általában így voltak ezzel; éppen ezért a Király megdicsérte őket, és sok ajándékkal halmozta el mindkettejüket.
Egy napon aztán Vackor véletlenül elvétett valamit, és az oktondi növények azon nyomban sértegetni is kezdték őt. Azt mondták, Vackor és Dolmányos gonoszak voltak, pedig csupán tévedésből tettek rosszat. Dolmányos végtére is nem tulajdonított nagy jelentőséget a növények sértéseinek; tudta, hogy ők még csak palánták, és nemhogy még nem érlelnek gyümölcsöket, de még a virágoknak is csak a kezdeményeit hordozzák magukon. Vackor viszont nagyon mérges lett a növényekre, mert igencsak kedvelte őket, és fájt neki, hogy azok éppen gonoszsággal vádolták őt, és azt állították róla, hogy merő utálatból tett velük rosszat. A dolog odáig fajult, hogy a tündér egyenesen kiabálni kezdett a bolond palántákkal, akik erre még több vádat zúdítottak Vackor nyakába. Dolmányos ezután ugyan próbálta kissé megnyugtatni a feleket, de nem sikerült neki, ezért arra kérte Vackort, kezdjenek a munkához minél hamarabb, hátha úgy megnyugszik ő is, és a növények is kissé elgondolkoznak majd.
A tündér elindult, hogy elkészítse az aznapi varázsport. Dolmányos csendben, meglepődve, sőt, szinte rémülten figyelte, amint Vackor dühös mozdulatokkal keveri és csomagolja a szükséges adagot, amelyet most egyáltalán nem a megszokott odaadással és türelemmel készített, hanem indulatosan és meggondolatlanul; szinte már rosszat kívánt eközben a kis palántáknak, pedig maga is tudta, hogy ezekkel a kicsi növényekkel még megértőbbnek kell lennie. Dolmányos egy rövid pillantást vetett az elkészült porra. Nem volt kellemes tapintású és puha, az egyszer biztos! Göröngyös volt, és minden kis porszemmel úgy lehetett volna döfni, olyan élesek voltak, mintha csak miniatűr pengék lettek volna. A zsákokat is kiszúrták az egyes szemek, így egy-egy porszem már mások kertrésze felett elszabadult. Az igazi katasztrófa azonban csak akkor történt meg, amikor Dolmányos a saját kertrészük fölé érkezett. Vackor dühösen szétnyitotta a zsákocskákat, és egyszerre zúdította le a sok port. A varjú már ekkor bánta, hogy egyáltalán elhozta idáig a felbőszült és – látszólag – eszét vesztett munkatársát. Hát még akkor hogy bánta, mikor meglátta, mivé váltak a porszemek! Minden egyes porszemből hatalmas jégdarab kerekedett, a súlyos jégdarabok pedig kegyetlenül zuhantak a száraz földre, növényekre, állatokra. A szegény növények nem tudtak mit tenni a jégeső ellen; csak magukban sírtak, és átkozták Vackort és Dolmányost, egyesek még a jéggé fagyott, ámde édes vizet, sőt, magát a Királyt is. A kertben dolgozó más állatok közül is megsebesültek néhányan, kiváltképp a kisebbek.
Lett is hatalmas felháborodás az eset után az egész országban! Még Dolmányos is számon kérte a felelőtlen munkát a kis tündéren – de amaz sértődötten csak magát mentegette.
– Én bizony megtettem, ami a munkám. Megadtam azt a vacak vizet a növényeknek! Különben is, ők tehettek az egészről. Ellenem fordult mind – hangoztatta érveit Vackor.
Hiába mentegette azonban magát, a Király elé kellett állnia, hogy beszámoljon siralmas munkájának okairól. Ott aztán szintén megjegyezte, hogy ő teljesen ártatlannak tartja magát, hiszen elvégezte a munkát, amit rá bíztak. Pedig dehogy végezte el a munkáját…! Az ő munkája nem a víz hordása volt, hanem a növények gondozása.
Vackor végül arra kérte a királyt, hadd művelhessen inkább egy másik kertrészt, mert neki bizony már nagyon elege van ezekből a „vacak” palántákból, a Király azonban nem adott új kertrészt a tündérnek, addig legalábbis biztosan nem, amíg ezt a kertet rendbe nem hozza. Vackor nem tehetett mást, tovább művelte a rábízott növényeket, bár nagyon nehezen boldogult velük. A kis növények úgy érezték, Vackor, Dolmányos, de még a Király is ellenük van, ami persze nem volt így, de sehogyan sem lehetett meggyőzni a palántákat arról, hogy mindenki csak jót szeretne nekik. Ennek megfelelően Vackor keserves munkával sem tudta olyan szépen gondozni a növényeket, mint addig; azok ugyanis zárkózottabbak lettek, nem beszéltek neki mindarról a sok információról, melyet a talajról tudtak, éreztek a gyökereiket keresztül. Ha féreg rágta is őket, nem szóltak róla, csak egymás között mérgelődtek, egyre csak azt mondogatták, hogy rájuk már senki nem figyel. Meg azt is, hogy egy rendes tündér nem bánna így velük, és hogy egy rendes madár biztosan ellátná a baját annak a gonosz Vackornak. És még azt is mondták, hogy a Királyuk is hanyag, mert rájuk sem néz. Ha figyelné őket, egészen biztosan küldene jobb kertgondozókat nekik…!
A Király viszont figyelte őket. Nagy szomorúsággal töltötte el szívét a palánták állandó méltatlankodása, de ennél is inkább az, hogy a palánták kétségbeesettségükben senkiben és semmiben nem tudtak megbízni többé. Hiába érdeklődött bárki a növendék növénykék napjairól, hiába adott nekik ajándékot, hiába simította végig bárki apró leveleiket; a palánták minden kedvességet valami ravasz cselnek fogtak fel. Úgy érezték, az egész világ az ellenségük lett.
Ahogyan teltek-múltak a napok, és a növények minden kedvességre, minden szeretetre, minden önfeláldozó tettre, és minden jóra csak elégedetlenséggel és rágalmakkal feleltek, a Király egyszerre észrevette, hogy a kert ezen része körül borzalmas hideg lett a levegő – a palánták ugyanis annyira megdühödtek a világra, hogy még a fényt és meleget is ármánynak vélték, és mintegy elhessegették maguktól. Hiába adott nekik még több fényt a Király, hiába melengette őket egyenként, a szegény kis palánták nem értettek már semmit, és egyre hidegebb és hidegebb lett körülöttük. Már-már attól kellett tartani, hogy mind megfagynak a hidegben.
Dolmányos is aggódva nézte a rá bízott növényeket, de Vackor aztán egyenesen kétségbe volt esve. Igazából ő soha nem utálta a növényeket. Azt is nagyon bánta, hogy annyira magára vette a kis palánták ostoba rágalmazásait, amit különben úgyis kinőttek volna nemsokára. Napról napra keményen dolgozott értük – hiába. Remekül kikevert már minden port, de semmi nem használt. Egy napon már teljesen el volt keseredve, nem is tudta, hogy mi tévő legyen, mert a növények szinte megfagytak a hidegben. Dolmányos fejét csóválva járta körül a tündért, amint az rendületlenül folytatta a munkát, és keverte a szükséges varázspor-adagot. A varjú, mi tagadás, úgy érezte, hogy teljesen felesleges már ez a munka, mert meg volt győződve arról, hogy ezeket a kis növényeket már végleg elveszítették. Vackor viszont egészen elcsendesedve, de végig reménykedve keverte ki a port, majd megkérte Dolmányost, vigye őt a kert fölé. Mikor pedig odaértek, Vackor egyesével kibontotta a zsákokat, de nem eső esett belőlük, és nem is jég, hanem hó.
A csodaszép pelyhek láttán a környező kertrészekből odasereglettek az állatok és tündérek, a magas fák is mind a hóesést kezdték figyelni a messzi, nagyon messzi kertekből. A hópelyhek piheként telepedtek a növénykék puha leveleire, és egyre többen és többen lettek, míg végül teljesen ellepték az összes palántát. A hótakaró megőrzött némi meleget a növények számára, amivel átvészelhették a telet. A tél pedig addig tartott, amíg a magukra hagyott növények be nem látták, miben tévedtek, és meg nem értették, mi mindent tettek értük társaik, meg a Király is. Amikor ezt megértették, újból elfogadtak minden jót másoktól, és a sok kapott jó hatására mind fenséges gyümölcsöket kezdtek teremni, amelyeket viszont ők adtak oda másoknak. A Király pedig végül külön megdicsérte Vackort, amiért olyan rendületlenül munkálkodott a kertecskében még akkor is, amikor mások már semmi reményt nem láttak.