Menü Bezárás

Stepp N. Niche: A meghívó

A sűrű erdő közepében volt egy tisztás, annak a szélén pedig egy sok-sok éves tölgyfa nyúlt magasra az ég felé. A tölgy gyökerei egészen a tisztást átszelő patakocska medréig értek le, a hatalmas törzsben pedig odú nyújtott menedéket számtalan erdei állatnak. A fát ugyanis sok különböző erdőlakó látogatta: madarak, rágcsálók, sünök, pókok, rovarok – sőt, más-más időben felbukkant a vadmacska, a nyest, a menyét, a nyuszt és a róka is.

A tölgyfát egy afféle manó őrizte: világos barna hajú, hegyes fülű, vidám tekintetű, a fején rendszerint piros tollas kalappal. Volt ennek a manónak, Berillnek, egy hűséges segítőtársa is Berkenye, a borz személyében. Ők ketten gondosan beosztották, hogy a fát ki, mikor látogathatja, és erről meghívókat is írtak nekik a tölgylevelekre, amelyeket aztán a kis madarak kézbesítettek.

Ősszel különösen is nagy volt a sürgés-forgás, így aztán a tölgyet őriző Berill, és társa, Berkenye szorgosan köszöntötték az érkező állatokat. Hajnalban felbukkant a vadmacska, és nagyot nyújtózva köszöntötte a manót, mire az válaszként azt felelte: „Örülök, hogy látlak!” Napközben a sündisznó is arra óvatlankodott, még ha ez máskor nem is volt szokása, de Berill őt is köszöntötte: „Sün barátom, de örülök, hogy látlak! De vigyázz magadra, mert hamarosan erre üget a róka”. És úgy is lett, a ravaszdi éppen csak körülszaglászta a tölgyet, mohón végigszimmogta a törzsét, nem-e járt arra más róka is, aztán tovább is állt volna, ha Berill nem köszönti őt is: „Róka barátom, de örülök, hogy ma is láttalak”. Végül megérkezett a tölgyköz a nyuszt, aki estefelé merészkedett csak elő az erdő mélyéből, és elegáns, sárga mellénykéjét megcsillantva a holdfényben egy méltóságteljes biccentéssel üdvözölte a manót, aki ellenben őt is éppen olyan szívélyesen fogadta, mint az előtte érkezőket, vagy mint a menyétet, aki kicsivel később szökdécselt arra.

Mind ez idő alatt Berkenye borz szorgosan írta a meghívókat, de egyre magányosabbnak érezte magát, amiért a manónak rá már nem is jutott ideje. Csakhogy látta ezt Berill is, aki maga is bánta, hogy elfoglaltságában a barátját kissé elhanyagolta.

Tavasszal aztán, amikor a borz rokonlátogatóba indult, a manó gondolt egyet, és meghívót írt neki, csupa filigrán, kecses betűkkel: tintaként a friss erdei bogyók lila levét használta, a tolla egy szajkótoll, levelezőlapja pedig egy üdezöld juharlevél volt. Az üzenetet egy gyors szárnyú fecske szállította – nem is olyan régen tért vissza a vándorútjából, most azonban csak sokkal rövidebb utat tett meg, éppen csak az úton cammogó borzhoz vitte el a meghívót.

Illusztráció: Diós Anita

Berkenye megköszönte a levelet, aztán elolvasta egyszer, elolvasta még egyszer, és harmadjára már végig sem olvasta, csak bánkódva figyelte a kacskaringós betűket.
– Meghívót küldtek nekem a saját otthonomba. Jaj, jaj, annyira elfelejtett engem az én jó barátom, hogy már meghívót kell küldenie nekem, mint egy vendégnek!
Azután még hosszasan üldögélt egyedül az út mellett, és szomorkodott magában – mígnem a kesergése közepette már azon morfondírozott, egyáltalán visszatérjen-e még a tölgyhöz.

Végül visszatért. Lehajtott fejjel bandukolt a tisztáson, s egyre csak gondolkozott, gondolkozott: vajon hogyan köszöntse a barátját? Úgy-e, mint egy ismeretlen, vagy úgy-e, mint azok az állatok, akik szintén meghívót kapnak a tölgyhöz? A fához érkezve leült az árnyékba, megvárta, amíg a manó lehuppan a lombok közül mellé, aztán bánatosan csak annyit mondott neki: „Jó reggelt. Ide szólt a meghívóm”. Berill egy ideig csodálkozva figyelte, milyen szomorú a borz, de sejteni is kezdte, hogy mi bánthatja.
– A te meghívód mindig ide szól, Berkenye – azzal átölelte a borz nyakát. – Tudod, csak el szerettem volna mondani neked is, nagyon örülök, hogy látlak.

Ez a válasz láthatóan menten jobb kedvre derítette Berkenyét, aki ezután is gondosan végezte a feladatát, a meghívók írását.

Ha tetszik, megoszthatod másokkal is! 😉