Menü Bezárás

Stepp. N. Niche: A Fehér Szarvas és a köd

Éjszaka volt már – az utcákat puha ködfelhő borította, amit csak itt-ott színezett sárgára néhány utcai lámpa fénye. A házak között elsurrant ugyan egy-egy macska, vagy felettük zúgva elrepült olykor néhány nagy, éjjeli bogár, de az emberek szinte kivétel nélkül aludni tértek már.

Az egyik sötét házikóban, a házikó egy pici szobájában, ott egy színesre festett ágyban egy bogárszemű kislány kucorgott. Egyedül volt, és félt; nem tudott aludni, így csak üldögélt az ágya közepén, a takaróját maga köré csavarta, és elveszettnek érezte magát a csendben. Úgy látta, a köd beáramlik hozzá a nyitott ablakon keresztül, és tehetetlenül egyre kisebbre húzta össze magát a takarója alá. Fel szeretett volna állni, odamenni az ablakhoz, és becsukni azt, hogy kizárja magától a ködöt – de félt is a sötétben, fázott is a hidegben, és álmos is volt. Kiáltani is próbált a szüleinek, hátha bejönnek hozzá a szobába, és becsukják az ablakot, mikor azonban kinyitotta a száját, hogy kiáltson, úgy tűnt, a hangja nagy részét elnyomja a köd. Azért reménykedett benne, hogy valaki meghallotta őt, és feszülten figyelni kezdte a nehéz tölgyajtót. Az ajtó viszont nem moccant, sőt, úgy tűnt, a köd lassan ránehezedik a kilincsre is, beletelepszik a zárba is. Aztán lassan eltűnt az ajtó is a ködben. Kis igeig szigetként sejlett ki az ágy a ködből, de aztán olyan sűrűn tekergőzött és kavargott mindenütt a piszkos-sárgára festett ködfelhő, hogy a lány csak akkor láthatta a saját kezét is, ha egészen az arca elé emelte.

„Különös” – gondolta a lány – „Mintha ez a kéz nem is hozzám tartozna, hanem a ködből bújt volna elő…” Azért gondolta ezt, mert csak a kézfejét látta, de a karját már eltakarta a fehérség. Ekkor már moccanni sem mert, hanem csak ült, csukott szemmel, hogy semmit ne láthasson a ködből.

„Különös” – gondolta – „Mintha nem is én lélegeznék, hanem a köd…” Azért gondolta ezt, mert a sűrű ködfelhő a hangokat is torzította, és a saját lélegzetének hangja is megváltozott. Néhány másodpercig visszafogta a lélegzetét, úgy figyelt a rettentő ürességben.

„Különös” – mondta ki végül hangosan – „Mintha a szívem nem is az enyém lenne, hanem a köd dobbanna meg benne.” Ezt azért érezte így, mert még a szívdobbanásainak a hangját is torzította valamelyest a köd.

Mikor ezt a mondatát hangosan kimondta, hirtelen fehéren villant meg a gomolygó pára, és egy hófehér szarvas termett a szoba közepén; erre a lány kinyitotta a szemét. Ahol a szarvas járt, körülötte átlátszóvá és fényessé vált a ködfelhő, a két agancsa pedig bevilágította a kis szobát. Felsejlett a ragyogásban a lány karja, sőt, az ajtó alakját is ki lehetett már venni a szoba végében. Ahogy a szarvas egyre közeledett a lány felé, egyre fényesebbnek és átlátszóbbnak tűnt a szoba; a hangokat is egyre pontosabban lehetett hallani. A lány szerette volna megszólítani a szarvast, de csak nézte őt. Aztán hirtelen az ablakhoz fordult, és meglátta, hogy valami fekete, kígyóhoz hasonló állat kúszik be rajta. Azután pedig, mert a köd már nem nyomta el a hangokat, az ablakon túlról kóbor kutyákéhoz hasonló vonyítás és szűkölés hallatszott, és verekedő kandúrok üvöltése. A lány hirtelen nagyon megrémült, és meg is feledkezett az előtte álló szarvasról. Mielőtt akár megmozdulhatott volna, a kígyó a lábai elé kúszott, és igyekezett távolabb terelni a lányt a fehér szarvastól. A lány ijedtében végig a kígyót figyelte; félt levenni róla a tekintetét, nehogy az – amíg ő nem figyel rá – megmarja. A szarvas pedig továbbra is mozdulatlanul állt az ágy előtt, és a lányt figyelte, várva, hogy végre vessen rá egy pillantást, és ne csak a kígyót figyelje. A lány viszont egészen elfeledte a szarvast, miközben a kígyó elől igyekezett elhúzódni, így a szarvas egyszeriben megszólította.

– Gyere közelebb hozzám! – mondta halk, de a ködben is tisztán csengő hangon a szarvas.
A lány erre felkapta a fejét, és a szarvasra nézett.
– Félek közelebb menni – felelte néhány másodpercnyi késlekedés után.
Erre a szarvas közelebb lépett, egészen a lány mellé, a kígyó pedig lassacskán szinte egybeolvadt a köddel, úgy, hogy többé nem lehetett kivenni a formáját sem.
– Már közelebb jöhetsz – szólalt meg újból a szarvas.
Látva, hogy a lány közelebb húzódott hozzá, lehajtotta a nyakát; a feje a vállát érintette. A lány nem szólt semmit, hanem a szarvast figyelte. Egy ideig így ült szótlanul a szoba rejtélyes látogatója előtt, aztán felbátorodott, és megölelte a fehér szarvast. Érezte, ahogyan a szarvas lehelete kellemesen meleggé teszi a ködtől elhidegült levegőt, és végre egészen tisztán hallhatta újból a saját szívverését is – anélkül hogy azt idegenné torzította volna a köd. Láthatta a karját is, és a lélegzete is újból a sajátja lett. A kislány már cseppet sem félt, hanem nagyon boldog volt: érezte, ahogyan az arcán egy meleg könnycsepp gördült végig, azután még több és több. De nem ám félelmében vagy bánatában sírt, hanem mert nagyon-nagyon örült. A szarvas azután újból megszólította a lányt.
– Ha szeretnél velem jönni, akkor kapaszkodj meg a nyakamban. Megmutatom neked, hogy honnét jöttem.
A lány csendben felállt, és a szarvas mellé lépett, majd körülfogta a nyakát, mire az ügetni kezdett, és körülötte minden fényes lett, a szoba pedig hatalmassá tágult; a falak helyett erdők és hegyek nőttek, az ágy helyén rétek, a padló helyén tavak, szigetek és vad folyók.

Illusztráció: Diós Anita

Amerre a szarvas ügetett, mindenféle állat közelebb húzódott. A tavon fehér hattyúk serege jelent meg, és kis halacskák csillogtatták meg pikkelyeiket az ágas-bogas agancs ragyogásában. Sötéten sikló árnyként megjelent egy hatalmas, nagy bajszú harcsa is a szarvas lábai előtt, amely folyton tátogott, mintha el akarta volna nyelni a szarvast és a lányt is, de végül nem férkőzhetett a közelükbe, így továbbra is csak tátogva követte őket. Az erdőből egy egész farkasfalka szaladt elő; ezek nyüszítve, fejüket lehajtva közeledtek a szarvashoz, és egy ideig mellette ügettek, de aztán visszafordultak, és eltűntek az erdőben. Az erdő madarai ellenben egészen sokáig hallatták a trillázó és fuvolázó hangjukat a szarvast követve, s közben előbújtak a fűszálak takarásából a mező lakói: apró fürjecskék, lepkék, mindenféle rovarok és bogarak is. Azután egy sivatag következett, ahol egy kígyó lesett prédára a homokdűnék között. Mikor a szarvas elügetett előtte, a száját hatalmasra nyitotta, és próbált mérget fecskendezni belé, de az átszökkent a feje fölött. A sivatag végére érkezve, a lány közelebb húzódott a szarvashoz.
– Miért jött közelebb minden állat? Azok is, akik félnek tőled? – kérdezte végül.
A szarvas egy kis ideig nem szólt semmit, hanem hirtelen mozdulattal hatalmasat ugrott, mire a lány ijedtében igyekezett minél jobban a nyakába kapaszkodni. Mikor egyre feljebb kerültek a levegőbe, egyik pillanatról a másikra különösen hideg lett, a lány pedig reszketni kezdett – részben a hidegtől, részben pedig a félelemtől. Megpróbálta újból megszólítani a szarvast, de sehogy nem tudott megszólalni. Magában sírdogálni kezdett, mert attól tartott, mérges lett rá a szarvas a kérdése miatt. Közben látta, ahogyan elsiklanak mellettük a levegőben az előbbi állatok; mind közel voltak, de mind nagyon távolinak tűntek. Mind, a kígyó kivételével, aki végül szintén messze került tőlük. Ekkor már úgy tűnt, valósággal a semmiben keringnek; ő, és a szarvas. A lány nem látott semmit a szarvason kívül, és bár kicsit félt most tőle, azért újból megölelte őt. Jobb volt itt lenni, mint a köddel teli szobában, mert most nem volt egyedül, és mert tisztán láthatott és hallhatott mindent maga körül, és önmagán is – mégis, ez az egész szokatlan volt, és kissé félelmetes. Végül megszólalt a szarvas.
– Azt kérdezted, miért jön hozzám közelebb minden állat. Azok is, akik félnek tőlem.
– Igen… – a lány már alig emlékezett a korábbi kérdésére, mert annyira különös dolgok történtek vele közben. Távolinak tűnt a sivatag, aminek a határán feltette a kérdést, de azért kíváncsi volt a válaszra.
– Képzeld el úgy, ahogyan most mondom: az én agancsomba kapaszkodnak a fák, a vizek, a csillagok, és minden. Belőle táplálkozik az összes állat és növény; a mérgező növények, gyógyfüvek, penészgombák, gyümölcsöt érlelő fák, farkasok, őzek, madarak, halak, rovarok, sőt, a kígyó is, belőlem nyeri az erejét. Nem tudnak tehát elszakadni tőlem. Vannak viszont olyanok, akik magukban eltorzítják a tőlem kapott erejüket, – valamennyire úgy, ahogyan a köd is eltorzította számodra a világot – ők tudják, hogy rosszat tesznek, és félnek tőlem. Néhányan meg is támadnak, de nem árthatnak nekem, ha nem adok hozzá erőt nekik.
– Ha mindenki belőled nyeri az erejét… Nem kellene sokkal nagyobbnak lenned? – kérdezte a kislány.
– Sokkal nagyobb vagyok; azért mutatok most kevesebbet magamból, hogy te többet láthass és megérthess belőlem.

A lány egészen elcsodálkozott a hallottakon, meglehet, nem értett meg mindent. Szerette volna megkérni a szarvast, vigye őt vissza a szobájába, de ő már el is indult vele. Mikor megérkeztek, már reggel volt, a szarvas pedig amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen tűnt el a szobából. A lány egy ideig az ágy közepéről figyelte a felkelő napot, majd közelebb sétált az ablakhoz, és végignézett a városon: látta, amint az este verekedő kandúrok selymes bundáján arany szegélyként világít a napfény, és látta a kóbor kutyákat, akik barátságosan üdvözölték a járókelőket; látta, ahogy a köd is végleg szétfoszlik, és a tejfehér, mindent elrejtő falból csak megcsillanó, kedves kis vízcseppek maradnak hátra a fűszálakon és faleveleken. Azután hangot hallott maga mögött – az ajtó kilincse nyikordult meg. Az anyukája lépett be a szobába. Még mielőtt az anya bármit is kérdezhetett vagy mondhatott volna, a kislány odaszaladt hozzá, és megölelte. Nem bírta azonban sokáig magában tartani a szót: mesélni kezdett neki arról, hogy milyen volt a ködben, és arról is, hogy hogyan találkozott a szarvassal, no és persze arról, hogy milyen helyeken jártak vele.

Azt ugyan nem állíthatom, hogy a kislány soha többé nem félt, amikor sötétben volt egyedül, vagy amikor köd szállt a városra… Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ilyenkor mindig visszaemlékezett a szarvasra, és ez elég erőt adott neki a következő hajnalig.

Ha tetszik, megoszthatod másokkal is! 😉