Menü Bezárás

Stepp N. Niche: A varázslatos macska

Karcsú, fekete macska kószált az utcán, már sokadjára. Otthona nem volt, az utcán látta meg a napvilágot, ott is nevelkedett, de mert az emberek szívesebben vesznek magukhoz tarkabarka, ezüst, vörös, barna és cirmos állatokat, mint tetőtől talpig feketéket, igazán nem is ismerte senki. Ha elsurrant az utcán, néhányan bosszankodni kezdtek, amiből ő nem sokat értett, mások meg néha egy kis ételt dobtak elé.

Illusztráció: Diós Anita

Szokásához hűen egy késő őszi hajnalon is a kertek közt osont végig, de még olyan sötét volt, hogy igazán senki, még a házőrző kutyák sem figyeltek fel rá. Eleinte csak a város központjában nézelődött – hátha hagyott egy kevés eledelt a tányérjában valamelyik másik macska, vagy hátha kint felejtettek valami ehetőt az emberek –, de aztán egészen az erdő szélén lévő házakig is eljutott. Az egyiknek az ablakában halvány fényt látott, és összerezzent: talán csak nem valaki észrevette bentről, és el készül zavarni őt? Hosszasan, moccanatlanul figyelte az ablakot, a két szeme szinte hófehér lámpásként világított, ahogyan visszaverte a kevés holdfényt. „Semmi veszélyes” – nyugtázta magában a macska, és a kíváncsiságától vezérelve közelebb lopódzott a villódzó fényhez, majd egy szökkenéssel már az ablakban is volt. A kis szobában az ágy szélén ült vastag takaróba burkolózva egy hollófekete hajú, már nagyobbacska lány, és a televíziót nézte, de olyan álmosan, hogy talán nem is igazán a műsort figyelte, hanem csak a fényt, ami a készülékből áradt. A macska sokáig figyelhette őt, mert a lány nem vette észre a kíváncsiskodását, de aztán megunva a puszta bámészkodást, a kandúr egyszerre csak a kapirgálni kezdte az üveget, mire ijedten vetette rá a tekintetét a tévéről a bent kucorgó gyerek.
– Nem kellene neked még az ágyban lenned? – fordította oldalra csodálkozva a fejét a macska.
– De igen – felelte meglepetten a lány a macskának. – Csak hát a szüleim épp most indultak el munkába, én pedig félek itthon egyedül. Ha ilyen korán elmennek, mindig félek egy kicsit. De ki vagy te, és miért jöttél ide?
– Csak egy fekete macska vagyok, és éppen erre jártam, amikor megláttam a fényt.
– De valamiféle varázslatos macska vagy, nem? Mert megértem, amit mondasz, még ha más állatokat egyáltalán nem értek is meg.
– Engem nem ért meg mindenki, még csak minden ember, vagy minden gyerek sem. Úgyhogy, azt hiszem, van abban valami varázslat, hogy megértjük egymást; te, meg én. De most mennem kell, mert ma még alig találtam valamit is enni.
– Hát jó. De ugye máskor is jársz még erre néha?
A macska erre bólintott, majd leszökkent a párkányról, és ahogyan a puha tappancsaira érkezett a harmattól vizes fű közé, szinte a hangját sem lehetett hallani a landolásnak. Aztán éppen ilyen csendesen tovább is állt a következő kert felé.

Illusztráció: Diós Anita

Másnap ismét megjelent a lány ablaka előtt, de akkor nem hajnalban, hanem este tette ezt, mert előtte máshol akadt dolga. Egy ideig csak figyelte az üvegen át a szobát, és eszébe sem jutott, hogy odabentről nem látni őt, mert az ablakon a kivilágított szoba tükröződik, s a kinti sötétség, vele együtt, ilyen módon láthatatlan. Aztán ráeszmélt erre, és ismét kapargatni kezdte az ablakot, mire a lány kinyitotta azt, hogy láthassa a vendéget.
– Nehogy beengedd azt a kóbor macskát! – Kiáltott rá az édesanyja meglátva a párkányon egyensúlyozó állatot.
– Sajnálom, de nem jöhetsz be – jelentette ki a lány, de aztán hátranézett.
Az anyukája közeledett: nyilván valóan azért, mert maga akart gondoskodni arról, hogy a macska az ablak túloldalán legyen, hiszen odaérve valóban le is tessékelte a kandúrt, az ablakot pedig becsukta.
– Ez egy koszos kis fekete macska. Ha mindenáron macskát akarsz, inkább veszünk neked egyet egy megbízható helyről.
– Nem akarok mindenáron – felelte némi sértettséggel a hangjában a lány, aztán még hozzátette –, de az ablakon keresztül azért ugye nézhetem?
Az édesanyja ebben nem látott semmi kifogásolhatót, így a lány az ablakon át figyelte az erdő szélén ácsorgó állatot. Eleinte nehezen vette csak ki a macska formáját, de aztán közel hajolt az ablakhoz, a kezei alatt átnézett az üvegen, és megpillantotta a fák lombja alatt a bundás vendéget.

Illusztráció: Diós Anita

Tündöklően holdfényes éjszaka volt, a fehér fény pedig ragyogó kontúrként rajzolódott ki a macska bundáján. „De hiszen nem is fekete most egészen, hanem mintha ezüstből volna a körvonala” – tűnődött a lány. Azután meghajlongtak a szélben a csupaszodó ágak, és úgy takarták ki a holdfényt, hogy a fekete bundán fehér csíkokként látszott a holdfény, mire a lány magának már fennhangon is megjegyezte: „De hiszen nem is kis fekete macska most, hanem olyan, mint egy izzóan csíkos mintájú tigris”. Végül megzizzentek a lombok is a hideg, éjjeli szellővel, és úgy táncoltatták meg a holdfényt a macska bundáján, mintha a csillagos égbolt megannyi fénypontja kezdett volna önfeledt kergetőzésbe. „De hiszen nem is egy koszos fekete kis macska, mert a végtelen égbolt kering a bundáján!” – jegyezte meg immár egészen hangosan, amire a macska közelebb merészkedett, és ismét az ablakba ült.
– Nem haragszol? – kérdezte mindenek előtt a lány, de a macska erre csak kíváncsian a fejét forgatta, így ismét megszólalt. – Tudod, amiért kizártunk.
– Nem haragszom – szögezte le a macska, mintha mi sem volna természetesebb ennél.
– De most már biztos vagyok benne, hogy varázslatos macska vagy. Láttam a csillagokat táncolni a bundádon.
– Az a varázslat a fényben volt, nem bennem. És az útban, amit a Holdon át, a zizegő levelek közt megtett hozzám, nem bennem. Tudod, ez a fény olyan messzi útról indult, amit mi egész életünkben sem járhatnánk be, de most ideszáguldott, szinte úgy, mintha ezt éppen csak azért tette volna, hogy csillagokat formáljon a bundámon. És a varázslat még a te szemedben is volt, nem bennem, mert ha nem látod meg azokat a csillagokat, senki nem is látja őket. És léteztek volna akkor azok a csillagok, ha a te szemedben nem születnek meg? Igazán, ahogyan mondtad, varázslatos.
A lány nem mindent értett, amit a macska mondott, de nem is zavarta igazán, mert szívesen hallgatta őt, és szívesen nézte is, ahogyan a bundája végén csillogva megül a holdfény, és ahogyan a szemeiben olykor, ahogyan a fejét forgatja, vakító fehéren felizzik a Hold lámpása.
– Nem nagyon láttalak téged idekinn. Talán nem szeretsz a szabadban lenni? – kérdezte egyszerre a macska.
– Szeretni szeretek, de most nem mehetek. Beteg vagyok.
– Értem. Hát akkor marad közöttünk az ablak. De különleges is ez így, mert miközben itt beszélgetünk, alig néhány centiméterre egymástól, nálam hideg van most, és sötét, és szél, és a levegő is nedves a fagyos párától, és ugyanebben az időben nálad viszont fény, és meleg, és a levegő is olyan nyugodt és puha. És mi mégis szót értünk egymással.

Illusztráció: Diós Anita

Másnap aztán, és azután nem látta sehol a macskát a lány, és egészen kétségbe esett. Amikor pedig a harmadik napon sem jelent meg a kandúr, már igazán aggódni kezdett, úgyhogy megkérte a szüleit, hogy tegyenek valamit az ügyben. Ők először azzal nyugtatták a lányt, hogy a macska alighanem tovább állt, a lány viszont, mert tartott tőle, hogy baja esett, nem érte be ezzel a válasszal, s az állandó könyörgésére végül elvitték őt a szülei egy közeli menhelyre.
– De nem lehetünk sokáig! – figyelmeztették őt.
– Nem is kell sok idő, ha ott van, azonnal felismerem!
És így is lett. A menhelyen egy kényelmes kifutóban üldögélt a macska, aztán a lányt látva közelebb húzódott a hálóhoz, amely elválasztotta kettejüket, de a lány szólalt meg előbb.
– Hogy vagy?
– Jól – elgondolkozott egy kicsit, és megismételte – jól; kedvesek itt velem, jó ételeket kapok tőlük, és itt nem is fázom. Azért kicsit rossz is. Itt csak egy koszos kis fekete macska vagyok, ahogyan mondani szokás, és nem tudnak a fényről, ami olyan elérhetetlen messzeségből egyszerre csak rajtam vált csillagos égbolttá. Veled viszont közösek a csillagjaink, mert mielőtt én tudtam volna róluk, te megláttad őket a bundámon, a saját szemeddel láthattad, hogyan érintett meg maga a csillagos égbolt. Én pedig ezt csak tőled tudtam meg, mert hiába látok mindent, még a legsötétebb éjjelben is, a távoli fény által, a bundámat úgy egészen mégsem láthatom, ahogyan te teszed, ha rám nézel. Talán érted már. Ha hinnék másoknak, joggal gondolhatnám, hogy koszos kis fekete macska vagyok, de én szeretek inkább neked hinni, mert a te szemed meglátta azt is, ahogyan a fénynyalábok látnak engem. Csillagos égboltnak, olyannak, mint ahonnan eljöttek engem meglátogatni…
– Hát akkor nem szeretnél itt maradni?
– Csak az ablakod alatt szeretnék lenni. Szerinted lehet?
– Remélem, hogy velünk jöhetsz. Megkérdezem.

Illusztráció: Diós Anita

A macskát nem engedték ablak alá a menhelyről, de engedték a lakásba – mert végső soron a lány szülei belátták, hogy neki nem másik macska kell. Mi tagadás, az élet sokkal kellemesebb volt itt, mint az utcákat járva, maradék után kutatva, a macska viszont mindenek előtt mégis csak annak örült, hogy együtt lehet a gazdájával.
– Tudod, mire jöttem rá? – Kérdezte egyszer csak a lány, miközben a teáját kortyolgatta a macskával az ölében, aztán, mert az érdeklődve emelte fel a fejét, válaszolt is – Szerintem te mégis varázslatos macska lehetsz. Amikor csak elnézem a bundádat, mintha látnám rajta a csillagos eget, és mintha ettől olyan közelinek is érezném magunkhoz. Mintha hirtelen észrevenném, hogy valóban közöttünk jár a napfény, és mintha megsimogathatnám azt a távolról jött fényt, és puha lenne, és kedves, mint a bundád.
– De hát ez a varázslat benned van. És azt hiszem, bennem is, mióta megláttad rajtam a csillagokat.

Ha tetszik, megoszthatod másokkal is! 😉