A világon talán nincs is két egyforma fenyő, két egészen egyforma karácsonyfa pedig egészen bizonyosan nincs. Mindegyikre másként helyezik a díszeket, mindegyiknek másként nőtt egy kicsit az ága, és mindegyik köré másként sereglenek a családok. Akad azért egy karácsonyfa – s róla szól ez a mese –, amelyik egészen más volt, mint a többi, egészen egyedülálló, és egészen élő.
A madaras karácsonyfa, ahogyan a környéken nevezték, eleinte éppen ugyanolyan fenyő volt, mint a többi, amelyik a kertek végében nőtt. Egy távoli településen kelt ki a magból, és miután egy ideig ott nevelgették, a kis fát átvitték egy városba, ahol egy játszótér mellé ültették, a magas, sárgára festett falú háztömbök közé. A fa pedig évről évre cseperedett a nagy házak árnyékában, és ez alatt a hosszú idő alatt mit sem sejtett arról, hogy egy napon még belőle válik a környék legkülönlegesebb karácsonyfája. S mindez nem is történt volna meg, ha egy fiú, aki a sárga falú házak egyikének egyik apró lakásában élt, egy karácsony este a fejébe nem vette volna, hogy szeretne egy saját, valódi karácsonyfát, aminek valódi, illatozó tűlevelei vannak, és ami magas – olyan magas, hogy ha felnéz rá, talán nem is látja a legfelső ágat az ég felé nyújtózni. Ez a fiú – Tamás – azonban tudta jól már ekkor is, hogy az ő kis lakásukba ilyen pompás karácsonyfa sajnos nem fog elférni.
Mégsem mondott le a csodálatos karácsonyfáról, hanem már azon a télen gyűjteni kezdett minden olyan tetszetős formájú, színes kis tálkát és cserépdarabot, amelyet elég szépnek tartott, és némelyikre már a kis kötelet is felerősítette. Ősszel aztán gyakran sétált végig a város távolabbi részén a kertes házak között, és ami diófa vagy mogyoróbokor csak útjába akadt, az alatt megnézte, akad-e termés a földön, s ha igen, összeszedett egyet-kettőt a táskájába.
– Tomi! Ma délután sem jössz focizni? – Kérdezte iskola után egy barátja.
– Ma nem, diót gyűjtök – ingatta meg a fejét Tamás.
– Azt tudom. De mégis, minek?
– Ebben az évben igazán szép karácsonyfám lesz, arra kell.
– Képzelem! – Vágta rá hitetlenkedve a fiú barátja, aztán hozzátette – csupa törött dióból és mogyoróból…
Tomi ezzel a megjegyzéssel mit sem törődve aznap is gyűjtögette a diót és a mogyorót, amit talált, s tette ezt egészen addig, amíg jókora zsáknyi nem gyűlt össze belőle. Talán gyűjtötte volna tovább is, de a lakásuk nem volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne a sok dió, mogyoró.
Lassacskán aztán elérkezett a tél is, és amikor az idő hidegre váltott, Tamás egyszer csak fogta magát, elindult a színes tálkákkal és cserepekkel, felakasztgatta őket a házuk előtt, éppen a játszótér mellett álló fára, és némelyikbe pár korty friss vizet töltött, másokba pedig egy keveset a megpucolt és összetört magvakból. Aztán hazatért. Azon a napon néhányan rosszallóan csóválták a fejüket, nem sejtve, mire való ez az egész furcsaság, és még a következő és azt követő napokban sem mutatkozott semmi jele annak, hogy – noha Tomi gondosan cserélgette a vizet, és átnézte a magokat is, nem-e romlottak meg – ebből a fenyőből nemhogy csodálatos, de akármilyen karácsonyfa válna.
Aztán felfedezte magának a csemegét egy-két kis veréb, s napokkal később cinegék is megjelentek a környéken, még csak óvatosan oda-odareppenve a fa ágaira. Ahogyan egyre hidegebbé vált az idő, nagy csoportnyi őszapó is tiszteletét tette a fánál, s mivel addigra már másféle eledelt is akasztottak ki – puha almát, különböző magvakat –, egészen sokféle látogatója akadt a fenyőnek. Mire elérkezett a karácsony, a kismadarak sürgő-forgó, színes ékkövekként bujkáltak és ugrándoztak a fenyő ágai közt, reggelente pedig, és néha napközben, olykor fel-felcsendült a kedves daluk.
– Na, hogy tetszik a karácsonyfám? – kérdezte Tomi egy nap a barátjától.
– Hát, érdekes rajta az a sok madár. De nem is olyan, mint egy igazi karácsonyfa. Például nem is világít. Szerintem ez nem is karácsonyfa, és őszintén, még eléggé unalmas is.
– Pedig ha valami, ez nem unalmas. Menj csak közelebb a fához, és látni fogod, hogy nem az.
Ezután a fa tövébe siettek mindketten, és abban a pillanatban, amikor már megérinthették volna az alsó ágakat, s talán az azokon ücsörgő kis madarakat is, a fenyő zöldjéből hirtelenjében az ég felé tört több tucat, sőt, majdnem száz madár is. A szárnyaik suhogó, pergő hangjában a két gyerek úgy érezte, hogy szinte őket is magával ragadja a madarak szárnyalásának lendülete, s figyelték őket, ahogyan egyre messzebb tűnnek a szürkés téli égbolt magasságába, majd a környező fagyalok, tuják ágai közé. Csodaszép látvány volt, amit Tamás barátja is elismert, miután hosszasan álldogáltak még az eltűnt madarak után bámészkodva.
– Most mi lesz a karácsonyfáddal? – kérdezte aztán némi aggodalommal a hangjában.
– Mi lenne? – Tomi az elnéptelenedett ágakon függő vizes- és etetőtálakat figyelte. – Vissza fognak rá jönni a madarak, mert tudják, hogy az én ajándékom itt várja őket. Már akkor itt várta, mielőtt ők tudtak volna róla, és ezután is itt lesz nekik – itt Tamás vetett egy komoly pillantást barátjára, mintha csak figyelmeztetni szeretné. – De nem szabad őket gyakran megriasztani, mert akkor végleg elriadnak. Főleg az olyan félénk és ritka madarak, mint az őszapók, a meggyvágók vagy a pintyek.
Távolabb húzódtak, és figyelték, hogyan térnek vissza a fenyőhöz a madarak: előbb a verebek, cinegék és gerlék, aztán idővel az óvatosabbak is – és valamennyi madár jóllakott a fán elhelyezett eledelekből.