Menü Bezárás

Stepp N. Niche: A griffek tava

A távoli hegyvidékeken, messze a kék páraködbe burkolózó tengerek síkja és a sziklás partvidékek meredeke után, úgy beszélik, aprócska griffek éltek egy parányi, zafírszínű tavacskánál. Nem is akármilyen griffek: a csőrük, mint a jégmadáré, a tolluk pedig zöldesen csillogó, akár a rózsabogarak háta.

Ahogyan sok más állat, ezek a pici griffek sem emberi nyelven beszélgettek egymással, hanem a mozdulataikból, kiáltásaikból és az egymásnak adott ajándékaikból értették meg a többieket. Így például azok a griffek, akik mérgesek voltak, hatalmasra borzolták fel a nyakukat övező tollat, és félelmetes kiáltásokat hallattak, míg akkor, amikor egy barátjukkal találkoztak, a fejüket lehajtva és barátságos ábrázatot öltve közeledtek felé. Mikor nem értettek valamit, vagy féltek, tiszta, narancsszín szemeikben a fekete pupillák szűkültek és tágultak, valahogyan úgy, mint a papagájoké. A világon egyedüliként ezekre a griffekre jellemző volt azonban, hogy egy különleges ajándékkal fejezhették ki a többieknek, ha szeretik őket. A zafír tóban élő színpompás halak közül ajándékoztak ugyanis néhányat azoknak a társaiknak, akikkel tudatni akarták, hogy fontosak számukra.

A legtöbb griff egy magasan lévő fa ágáról kémlelte kis ideig a vizet, aztán villámgyorsan csapott le, és általában sikerült is elejteniük a kiszemelt halakat, amelyeket aztán a távolabb várakozó társuk elé vittek a barátságuk jeléül. Nem így volt azonban a halászattal az egyik fiatal, smaragdzöld szemű griff, amely rendre elvétette a színes ékkőként kavargó tavi halakat. Ha éhes volt, éppen ezért éjszaka halászott, és bőséggel jól is lakhatott, hiszen a Hold fénye különleges, magasra szökellő halakat csalogatott a vízfelszínre, és a hullámok csobbanását hallva a zöld szemű griff ügyesen kiszámította, hol vannak éppen, s végső soron akár tucatjával is foghatta el őket.

Egyetlen dologgal azonban továbbra sem boldogult: nem tudott magának barátokat szerezni. Valahányszor megpillantott egy másik griffet ücsörögni a tó partján, vagy akár csak távolabb, a hordalékfák közé épített hajlékaik előtt, elszántan egy magasan lévő ágra ült, és tekintetével, sőt, olykor egész fejével lázasan követte a színes halak mozgását. Néha hosszasan figyelte, hol lehetnek pontosan, és merre tarthatnak a narancs és kék halacskák, de az ő szeme előtt a gyors mozdulatok nem tűélesen jelentek meg, mint ahogyan a többiek látták a halakat, hanem sejtelmesen és összekuszálva, mintha nem is valódi állatok, hanem csak élénk színű kísértetek keringtek volna alatta a víz felszíne alatt. Miután nagy elhatározással levetette magát az ágról, hogy elfogjon egyet közülük, a először azért nem tudta megragadni egyik halat sem, mert a vízben megtörő fény megtévesztette, aztán pedig azért, mert vakító fehér habokká fröccsent szét a tó felszíne, és már az elillanó halakat sem látta tőle. Máskor, a vakszerencsében bízva megpróbált úgy lecsapni a halakra, hogy előtte nem figyelte őket, de így sem fogott el egyet sem.

Illusztráció: Diós Anita

A többi griffmadár közt továbbra is egyedül, hosszú heteken át egyre hevesebben és egyre elszántabban vadászott a halakra, néha nagy igyekezetében meg is karcolta, be is ütötte a szárnyait és a fejét, aztán visszatért az ágak közé, ahonnan a többieket figyelte. Volt, aki egy nap alatt tíz, volt, aki harminc halat is elcsípett, de ő beérte volna akár csak eggyel is, hogy ne kelljen egyedül üldögélnie és vadásznia naphosszat.

Egyik este aztán elhatározta, hogy a holdfényben most bőséggel fog ki az ezüstös, szárnyaló halakból, hogy másnap ajándékozhasson belőlük a társainak is. A csillagok alatt végre lehunyhatta kicsit a szemét, nem kellett vele a halakat fürkésznie, és csak pamacsos füleire hagyatkozva számolta ki, hol, merre vetődnek ki a hűs vízből a prédái. Megfeszült izmokkal várakozott, mígnem felsurrant a vízből az első hal, aztán a második, amire ő már le is csapott, és boldogan hurcolt ki a partra. Az újabb és újabb halakat is hasonlóan fürgén zsákmányolta, de néhánynak azért sikerült elillannia a csőre elől. Nem bánta. Amikor a holdfény alatt végigtekintett a halkupacon, elégedett várakozással gondolt a másnapra, és ilyen elégedettséggel már végre nyugodtan hajthatta álomra a fejét, hogy a mozgalmas napok után kipihenje magát.

Reggel helyén találta a halkupacot, bár tolvajoktól nem is kellett tartania, mert akkoriban nem igazán jártak arra más ragadozók, sem madarak, sem hüllők, sem pedig vidrák, rókák vagy effélék. Amikor viszont felkelt a nap, a kupac nem maradt a helyén sokáig, mert a zöld szemű griff villámgyorsan hordta szét az ízletes eledelt a többiek között, remélve, hogy így beszélgethet végre a maguk nyelvén a társaival. Csakhogy a társai a fejüket oldalra biccentve álmélkodtak az ezüst színű reggelin: nem ilyenhez voltak szokva. Nem is igazán értették, mi üthetett a zöldszeműbe, amiért a repülő halakat széthordta nekik, ezért a legtöbben még inkább távolabb is mentek – zavarta őket a saját bizonytalanságuk is, és az is, hogy a fajtársuk, aki most ilyen furcsa dolgok művelt, addig még nem fejezte ki a jószándékát a színes halakkal. A zöldszemű griff most még inkább egyedül érezte magát, mint addig, és fejét lehajtva ült meg az egyik ág végében.

Messziről, a cserjék lombjának árnyékából jó ideig figyelte őt egy másik griff, amely idővel közelebb kúszott, majd egy könnyed szökkenéssel a faágon termett. A gallyak reccsenésére felfigyelt a zöldszemű griff: ahogyan felkapta a fejét, a tekintetük találkozott, és egy ideig mozdulatlanul figyelték egymást. Aztán a zöldszemű, mintha csak valami szörnyűséges veszély elől menekülne, egyenesen a tó vizébe vetette magát, aztán újból, és újból, hátha valahogyan csak a csőrébe akad egy olyan színes hal is. Csak nem akadt… Az ágon várakozó griff, ahogyan a tó hideg vizétől lucskosan vacogó társát figyelte a parton álldogálni, arra gondolt: “meglehet, nem véletlenül vetette magát ennyiszer és ennyiszer a vízbe, amint a közelébe értem.” Hamarosan már nemcsak sejtette, hanem szinte bizonyosan tudhatta is, hogy a narancs halakra vadászik a másik griff, mert most még jobban figyelni kezdte őt, és látta, hogy bár egyetlen hal sem kerül a csőrébe, éppen abba az irányba csap le, amerre azok úszkálnak. Mindebből, még ha a barátság jelét nem is ízlelhette meg, sőt, az illatát sem érezhette, megértette a zöldszeműt, s ez neki elég is volt arra, hogy az ágról a vízbe csapódva ő maga fogjon ki egy halat, és tegye azt a másik elébe. A zöldszemű először el sem hitte, mit kapott, de aztán befalta a halat, érezte a remek illatot és megízlelte a friss, különlegesen fűszeres ízeket, ami különös boldogsággal töltötte el – de szomorúsággal is, mert úgy érezte, csak elvette a társa barátságát úgy, hogy őt viszont megfosztotta az ízektől és illatoktól.

Illusztráció: Diós Anita

Alkonyodott. A két griff egymás mellett üldögélve nézte a lilássá és vörösessé váló eget tükröződni a hullámok közt, és együtt várták meg az esti csillagok felbukkanását is az égen. Ahogyan egyre több és több parányinak tetsző, távoli fénypont vált láthatóvá az ég sötétjén, a zöldszemű megérezte a tollai közt bársonypuhán libbenő hűvös, esti szellőt, orrában az erdő mohos párájának illatát, amit a szél hozott magával, hallotta a tücskök fáradhatatlan zenélését, és tudta, érezte, ez most az ő birodalma. Nem is sejtette, mit szól majd társa az ezüstösen felcsillanó repülő halakhoz, de mielőtt akár csak végiggondolhatta volna, már vetette is magát közéjük, és ami halat elfogott, azt a partra vitte a másik griff elé. Az néhány másodpercig csak nézegette, mi hever előtte, és eleinte nem akarta megenni, mert félt tőle, ismeretlen volt. A zöldszemű óvatosan közelebb húzódott, evett egy falatot, hátha fel tudja bátorítani a barátját az evésre, de nem járt sikerrel – így aztán csalódottan ült vissza mellé figyelni a sárgásan az ég magasába kúszó Holdat.

Ahogyan ültek a távolságot magába faló sötétbe bámészkodva, a felhők fátyla mögül előbújó Hold sárga villanásként csillant meg az ezüst hal pikkelyén, aztán ott ragyogott még percekig. A zöldszemű ezen nem csodálkozott, a társa viszont igen: ő most meglátta az előtte heverő halban a jelzést, amit úgy igyekezett láttatni vele a másik, meglátta a színes halat, és meg is kóstolta. Ízletes hal volt – hasonló ahhoz, amit megszokott, sőt, a maga módján szinte ugyanolyan. A következő repülő hal már anélkül is jól esett, hogy a Hold beszínezte volna a fényével, és az azt követők is. A két griff együtt figyelte még egy ideig az éjszakai égboltot, aztán jóllakottan tértek aludni.

Ha tetszik, megoszthatod másokkal is! 😉