Meglehet, hogy sokan és sokszor érdeklődtek már afelől, mi leszel terveid szerint, „ha nagy leszel”, és talán már meg is van a válaszod a kérdésre. Ez a válasz pedig valószínűleg se nem a kutyakergető, sem a jégváró, de éppenséggel meglepő volna az is, ha a hangyatojás-gyűjtő vagy a drótostót volna álmaid hivatása. Ezek, bármilyen különösen csengnek is ma a fülünknek, egykoron létező munkák voltak, amelyeknek több család köszönhette a napi betevőre való bevételeit….
Felkoppintó
Manapság, amikor az okostelefonjainkat használva már-már a csörgőórát is elfeledtük, furcsa lehet belegondolni abba, hogy régen hogyan is ébredtek fel időben az emberek. Persze, sokáig nem kellett órára és percre pontosan megjelenni a munka helyszínén, de amint megjelentek az első gyárak, ahová a dolgozóknak reggel nap mint nap időre be kellett érkezniük, felmerült a kérdés: hogyan ne aludjanak el még véletlenül sem?
Néhány helyen ezt hivatásos felébresztő emberekkel, úgynevezett „felkoppintókkal” oldották meg, kiváltképpen Nagy-Britanniában, ahol a nagyobb gyárak és malmok tulajdonosai gyakran külön felvettek olyan felkoppintókat, akik csak a náluk dolgozó embereket ébresztették fel reggelenként.
A legtöbb felkoppintó férfi volt, és általában egy hosszú, horgászbothoz hasonló pálcát használtak a kopogtatásra, amelynek a végére valamilyen kemény tárgyat, például drótot rögzítettek, s az ablakokon zörgettek vele. Amennyiben az ajtón kopogtattak, ahhoz főként erre a célra készült kalapácsot vittek magukkal.
Akadtak azért ennél kreatívabb ébresztőemberek is, így például egy ismert hölgy, Mary Smith, aki nem kifejezetten elegáns, de annál hatékonyabb módon köpőcsővel célzott a felébresztésre váró emberek ablakaira. Persze, arra ügyelnie kellett, hogy ne legyen túl kemény az ablaknak repülő lövedék, így például kavicsok helyett alkalmas lehetett számára a szárított borsó, amely egyébként is gyakori köpőcső-töltetnek számított.
Hangyatojás-gyűjtő
Ha évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt tücsköt-bogarat nem is volt jövedelmező összehordani, a hangyatojásokat már annál inkább! Fontos azonban megjegyezni, hogy a hangyatojás alatt természetesen nem valódi tojásokat, hanem a hangyák bábjait értjük.
A hangyatojások gyűjtésével gyakran a szegényebb családok férfitagjai foglalatoskodtak, az ő lehetőségeikhez képest ez a tevékenység ideális volt a pénzszerzésre, ráadásul különösebben megterhelő munkával sem járt, még ha a hangyák viselkedését alaposan ki is kellett ismerni hozzá.
A hangyatojás gyűjtésében nem a boly megtalálása volt a nehéz feladat, sokkalta inkább az, hogy szétválasszák a tojásokat a boly többi részétől. Ez némi fifika nélkül még fárasztóbb és lehetetlenebb feladat lett volna, mint a lencse kiválogatása a hamuból, amellyel a mesében Hamupipőkét bízta meg mostohája. Csakhogy a hangyatojás-gyűjtők nagyon is fifikásak voltak, és a munka nehezét végső soron a hangyákkal végeztették el.
Ehhez érdemes tudni, hogy a hangyák időnként új „fészekbe” költöznek, és ilyenkor gondos előzetes információcsere után igen gyorsan új helyre szállítják az apró, fehér hangyatojásokat. A költözés oka, akárcsak az embereknél, náluk is sokféle lehet, így például útnak indulhatnak egy jobb körülményeket nyújtó új otthon felé, de akár egy veszélyforrás, vagy az éppen használt fészkükben keletkezett károk is okot adhatnak az új fészek létesítésére. Időnként métereket is megtesznek, míg máskor csupán néhány centiméternyi távolságért fáradoznak. Amikor a tojásárusok zsákjába kerültek, akkor pedig lényegében más választásuk nem is akadt.
Mivel nem volt mindegy, hová viszik a tojásokat a hangyák, a tojásgyűjtő emberek előbb mesterségesen kialakítottak egy sík terepet úgy, hogy annak a nagy része barátságtalan és kopár legyen, és csak néhány gödröt találjanak alkalmas menedéknek a tojásaik számára a hangyák. Gyakran egy poros útszakaszon ástak kisebb gödröket a tojásárusok, amit még gallyakkal is befedtek, hogy a hangyák végképp biztonságosnak lássák a csapdát, amelybe aztán tömegével hordták bele a tojásaikat.
Általában alig több, mint egy óra elteltével már megteltek a gödrök, amelyekből a hangyatojás-gyűjtő gyakran puszta kézzel emelte őket a zsákjába. Később a zsákmányt viszonylag jó pénzért eladhatta, elsősorban állatkerteknek – ahol az ott élő állatok így az eredeti táplálékukhoz hasonló csemegét fogyaszthattak –, vagy orvosi célokra, ugyanis akkoriban úgy vélték, a hangyatojás bizonyos betegségekre gyógyírt jelent.
Az alábbi videón „akció közben” látható egy hangyatojás-gyűjtő:
Lámpagyújtogató
Nemcsak A kis herceg világában léteztek a lámpagyújtogatók, hanem sokfelé a világ városaiban is, akiknek a feladata valóban a köztéri gázlámpák meggyújtása volt. Ehhez hosszú botokat használtak, amelyek végére egy rézkampót szereltek, és azzal nyitották ki a gázvezeték kallantyúját. A bot végén egy kanóc is volt, amellyel meggyújtották a gázvezeték megnyitásával kiáramló gázt. Máskor persze létrát használtak, és azon felmászva gyújtották meg a lámpát.
Noha a lámpagyújtogatók elsősorban az 1800-as években teljesítettek szolgálatot, egy fehéroroszországi városban napjainkban is dolgozik egy hivatásos lámpagyújtogató: ő Breszt város lámpáit gyújtja meg nap mint nap.
Kutyakergető – avagy kobakon-koppintó
I. Erzsébet angol királynő uralkodásának idejében többfelé jelentettek problémát a kóborló kutyák, amelyek néhol a templomokba is betértek, és ott kalamajkát okoztak. Legalábbis erre enged következtetni, hogy néhol kutyakergetőket foglalkoztattak, akik az istentisztelet idejében oda tévedt ebeket tessékelték ki a templomból – s ha már egyszer úgyis ügyeltek a rendre, a rendetlenkedő gyerekekre és az elszundikáló hívekre is volt gondjuk. Feltételezhetően az angol megnevezésük, a „knockknobbler” is onnan ered, hogy azokat, akik elaludtak, esetenként „kobakon koppintással” ébreszthettek fel…
Jégvágó
Manapság alapvetően nem nehéz jeget készíteni, hiszen egy mélyhűtő és víz segítségével még aznap hozzájuthatunk a tiszta, fogyasztható jégkockákhoz – ez azonban természetesen nem volt mindig így.
Miután az év nagy részében akkoriban jégről a legtöbb helyen még álmodni sem lehetett, 1805-ben egy Frederic Tudor nevű férfi különös vállalkozásba kezdett: országokon átívelő jégkereskedelembe vágott bele. A század végére a „jégkereskedelem” révén már mintegy 90 ezer ember jutott munkához, és idő közben a jég begyűjtésére használatos eszközök is csiszolódtak, fejlődtek. A jégkereskedőknek csak az 1930-as években kellett új hivatás után néznie, amikor is lehetővé vált a víz lefagyasztása a világ számos pontján.
A jég kereskedelme nagy részben támaszkodott a jégvágók munkájára, akik például a tavak fagyott vizét vágták fűrészekkel nagyobbacska téglatestekké, azokat pedig egy külön erre a célra tervezett, úgynevezett „jégházba” helyezték el egymás tetejére. A jégvágók munkája kemény, és nem ritkán akár életveszélyes is volt, hiszen a fagyott tavakon, gyakorta nagy hidegben végezték a munka zömét: a vastag jégréteg feldarabolását, majd a nehéz tömbök a házba cipelését.
A tavakról vágott jég persze manapság már nem is vetekedhetne a lefagyasztott változattal, már csak azért sem, mert a tóban található szennyeződések és kórokozók miatt ételekhez, italokhoz nem is használhatnánk. Állítólag akkoriban az az előnye mégis megvolt a tavi jégnek, hogy a hűtőházakban fagyasztva készített jéghez képest kevesebb levegőbuborékot tartalmazott, és így lassabban olvadt – vagyis: tovább eltartott.
Drótostót
Manapság sokak számára egészen ismeretlenül cseng a drótostót neve, de néhány évtizede még elő-előfordult, hogy a rossz gyerekeket a mumus helyett vele riogatták a szülők – tudniillik azzal, hogy elviszi őket a drótostót.
Nem, mintha a többnyire szlovák mesteremberek hivatása a gyerekrablás lett volna – ehelyett elsősorban egy szál drót segítségével javították meg a törött fazekakat és edényeket településről településre járva, és mihelyst valahová megérkeztek, ezt hangos rikkantásaikkal az ott élők tudtára is adták. Sok egyéb jellegzetes kiáltozás mellett gyakran csendült fel érkezésükkor, hogy „Fazikat fótoznyi! Drótoznyi-fótoznyi!”
Erre aztán elősereglettek az asszonyok, akiknek nem kis örömet okozott egy-egy drótostót felbukkanása, hiszen jóval olcsóbban megjavíttathatták a használhatatlanná vált csuprokat és edényeket, mintha újat kellett volna beszerezniük helyettük.
A gyerekeket talán a hangos rikkantásaik, a kissé viharvert megjelenésük, a hátukon nagy ládában cipelt holmijuk és a vándorló életmódjuk miatt ijesztgették a drótostótokkal, akik, amint az a fentiek alapján belátható, nem gyereklopással foglalatoskodtak.
Mi több, talán sajnálatos is, hogy manapság nem járják drótostótok a településeket… Talán a rikkantásaikat hallva olykor eszünkbe jutna, hogy ami eltört, vagy elromlott, jobb volna megjavítanunk ahelyett, hogy menten eldobnánk magunktól újat keresve – hogy aztán azt is eldobjuk, amint repedést észlelünk rajta.