Egy hatalmas tölgyfa állt a patakocska mellett, ennek a fának az odvában aludt kényelmes kis vackában a hermelin. Persze, hogy aludt, hiszen épp fényes nappal volt, ő pedig rendszerint este ébredt fel. Ezt a szokását a kis énekesmadarak is mind ismerték, így nappal akár egészen közel is merészkedtek a ragadozó lakásához.
Egy alkalommal egy aprócska széncinege túlontúl is közel került a hermelin odújához, és a hermelin, aki erre felébredt, eldöntötte, elkapja a madarat. Egyik szemét lehunyva tartotta, a másikkal azt figyelte, mikor csaphatna le a cinegére. A gyanútlan cinege egy óvatlan lépést még tett a Hermelin felé, mire az hirtelen hatalmas ugrással ott is termett – majdnem megfogta a kis vendéget!
De nem is kellett több a rémült madárnak, egy pillanat alatt a tölgy egy messzi ágára reppent, és onnan pihegve nézett le az őt megtámadó ragadozóra. A hermelin szégyellte is magát, amiért elszalasztotta ezt a könnyű prédát, meg aztán csalódott is volt, hiszen már bizonyosra vette, hogy elkapja a cinegét.
– Csak ne lennének egész nap az égen és a fákon! Bizony mind elkapnám őket! Minden madarat elkapnék – búslakodott magában az elúszott lehetőség miatt.
Lassacskán azonban mégis visszahúzódott alvóhelyére, de nem aludt. Nem tudott elaludni, csak gondolkozott egész nappal.
„Mit is tehetnék, mit is kellene tennem, hogy a földre csalogassam a madarakat…? Hiszen hiába beszélek nekik, ismernek. Tudják, hogy el akarom őket fogni, tudják, hogy soha nem kedveztem nekik semmiben. Még ha hirtelen kedves is lennék velük, gyanút fognának” – ennél az utolsó gondolatnál egy pillanatra körülnézett, észrevette, hogy már jócskán sötétedik. Óvatosan felállt, kinyújtózott, és a lehető leghalkabban kiosont az odúból, amely az otthona volt.
Mohón szippantotta a tüdejébe a forró, nyári este minden illatát, kezdve az elszáradt perjeszálak és a kakukkfű fűszeres aromájával, egészen a közelben csobogó patak vizének friss illatáig. Talán kedvét is lelte volna ezekben, de neki most ennie kellett, mégpedig bármit, amit csak talált – csigát, sáskákat, pockot, madarat: ez mindegy is volt, mert szörnyű éhség gyötörte. Gyűjtött is keserves fáradozással ezt-azt magának, éppen annyit, hogy valamennyire jóllakjon, majd visszatért a vackába, ahogyan a következő, és az azt követő napokon is. A vackában azonban gondolkozni kezdett a kis ragadozó, hogyan szerezhetne magának könnyebben zsákmányt, és ki is forralt valamit, aminek érdekében egyszer csak elköltözött a vidékről.
Eltelt egy hónap, aztán kettő, a világ teljesen megváltozott. A fák levelei színesek lettek, hogy aztán a tőlük telhető legpompásabb valójukban elnyelje őket a ragacsos sár, amivé az eső után a talaj vált. Ezután szürke színűre kopott az ég, de nem igazán sötét szürkévé, hanem inkább már fehéres színűvé vált. Végül aztán leesett a hó is, de a hermelinnek a madarak nyomát sem látták, s azt kezdték beszélni, talán egészen eltűnt, és őket nem fenyegeti már a veszélye soha többé.
Egy különösen hideg téli napon a hermelin mégis visszatért, csillogó hófehér bundájának csodájára jártak az erdők-mezők lakói, és a madarak is. Néhányan kíváncsian körül is csivitelték, arról érdeklődve, mi mindent történt vele, mialatt nem látták, ő pedig nyugodt, komoly ábrázatot öltve ült le a fa tövében, és olyan nyájas hangon felelt a madaraknak, hogy azok szinte el sem akarták hinni, hogy ők valaha ellenségek voltak.
– Nagy út áll mögöttem, temérdek megpróbáltatás és tengernyi tapasztalat, de visszatértem, már más állatként. Elhagytam a rossz szokásaimat, és rám nézve láthatjátok is, kívül is egészen megváltoztam, még a bundám is patyolat fehér lett. Mégis szükségét éreztem annak, hogy visszatérjek, hogy megváltozhassatok ti is, akárcsak én.
A madarak erre még kíváncsibbak lettek, odasereglettek mind, a legbölcsebb hollótól és varjaktól kezdve egészen a sokkal szerényebb értelmű vércséig és az élelmes kis énekesmadarakig, még az egymás közötti ellenségességeikkel sem törődtek, hanem a hermelint hallgatták. Idővel egyre-másra csipogni kezdték: „Mit javasolsz, mit tegyünk?”, „Mit akarsz nekünk tanítani – ki vele!” A hermelin erre ismét megszólalt, az előbbihez hasonlóan hízelgő hangon.
– Fáradhatatlanul járjátok be a magas egeket, olyan hatalmas távot tesztek meg, mint senki más, olyan fürgén, mint egy másik állat sem, sőt, a levegő urai és fiai vagytok, de mégis: otthonotok-e nektek az ég? Tudtok-e az égben fészket rakni a fiókáitoknak? Azt mondom, mondjatok le a szárnyaitok erejéről, érjétek be ti is a földdel és a vizekkel, ha jót akartok.
A holló és a varjak, akik jól tudták, hogy nekik, mióta világ a világ, az ég végtelenje jelenti a biztonságot és az erősséget, távolabb reppentek, és követte őket sok kis énekesmadár is – néhányan csak azért, mert bölcsnek tartották a varjakat, és bíztak benne, okosan döntenek.
De voltak madarak, akik engedtek a hermelin hívó szavának, és letelepedtek a földre, ahol minden más állatnál esetlenebbül szökdécseltek ide-oda, a hermelin pedig elégedetten figyelte őket. Amikor a madarak kezdték biztonságban érezni magukat a földön, és többen a ragadozó közelébe is merészkedtek, a hermelin lecsapott rájuk, mire a sok-sok apró madárka mind rémülten menekült vissza a fák lombjaira és az égbe. Kevésen múlt, hogy egyiküket sem ragadta el a hermelin, az egyik madárnak ráadásul néhány tollát is kitépte a támadója.
Hiába, a hermelinnek be kellett látnia, ezek a madarak már túlontúl is megszokták, hogy a biztonságot számukra a szárnyuk, és az ég végtelenje jelenti.