Mióta csak az eszét tudta, egy hegy aljában élt társaival Borska bárány. Egy reggel azután, amikor kieresztették őket az akol melegéből, és a tavaszi hajnalba gőzfelhőket fújt a sok bárány-lehelet, Borska nem kisebb meglepetéssel találta szembe magát, mint hogy a gazda kiadta mindannyiuknak: induljanak a hegytetőre.
A kis kos a mezőn álldogálva próbálta magasra nyújtani a fejét, hogy kilásson a többiek közül, és vethessen egy pillantást a hegytetőre, ahová, mint megtudta, az útjuk vezet. Előbb végigpásztázta a keskeny, cserjékkel és bozóttal szegélyezett hegyi utakat, majd felnézett, egészen odáig, ahol már csak a mélykék viharfelhőket láthatta.
– Nem stimmel, nem stimmel! Valami itt nagyon nem stimmel – jegyezte meg az orra alatt morogva a bárány, s közben hátrált néhány lépést a fejét rázva. – Ennek a hegynek nincs is teteje! Tessék, mutassátok meg nekem, hol a tető!
– Ugyan, Borska! Van a hegynek teteje, csak éppen eltakarják a felhők – próbálta bátorítani a bárányt Pipacs, a fehér puli, de nem sok sikerrel. – És én már jártam is ott tavaly, nekem elhiheted, igazán szép a hegyi mező!
Borska erre nem válaszolt semmit, hanem a fejét csóválta, és már akkor elhatározta, hogy nem tart a társaival a hegyi legelőre. Egy ideig ugyan mellettük haladt az úton, de amint lehetősége volt rá, letért egy kis ösvényre, és elbandukolt a maga feje után. „Csak Pipacs észre ne vegyen” – gondolta, miközben valósággal elmenekült a többiek elől. Egy ideig bátor léptekkel szelte az egyre cserjésebb, aztán már egyre sziklásabb és tövisesebb vidéket, de aztán egyedül is érezte magát, fázott is, amiért nem bújhatott a többi báránykához, és éhes is volt, mert arrafelé már csak sziklát, követ és tövist találhatott.
– Vissza kellene mennem már most, mert itt nincs semmi. De mit szól Pipacs, és a gazda? – Erre megrázta a fejét, és tett egy lépést távolabb a vadonba – Egyébként sem érdekel, mit gondolnak! Ennek a hegynek egyszerűen nincs teteje! Ők nem is tudják, de a semmibe tartanak.
Azzal még távolabb kószált, mígnem egészen elveszettnek érezte magát, és az éj hidegében magányosnak is, mivel egyedül kellett álomra hajtania a fejét. Felébredve remélte, hogy csak rosszat álmodott; a valóság viszont az volt, hogy eltévedt, méghozzá reménytelenül eltévedt, és senki nem is volt, akinek ezt legalább elpanaszolhatta volna.
– Bánom is én, hogy van-e annak a hegynek teteje! Most már az sem érdekelne, ha a semmibe tartanak, csak velük tarthassak oda én is – panaszolta egy madárnak helyzetét a bárány, a madár viszont, mit sem értve a szavaiból, tovább reppent. – Itt és most ebből elég volt! – Jelentette ki most már saját magának. – Visszamegyek az útra, és követem a nyomaikat, majd csak megtalálom őket valahol – és így is tett.
Aznap éppen élénk kék volt az ég, a hajnali napsugarak pedig beragyogták a szűk utakat, aranylóan hullámoztak a bokrok és a fák üde, zsenge tavaszi lombján, Borska szemét pedig elvezették egészen a zöldellő hegycsúcsig. „Hát ott a hegytető!” – kiáltott fel Borska, és már tudta is, merre induljon. Hosszú, szöszös kis lábaival felügetett a hegyre, és kissé félve nézett körül, majd elsőként Pipacsot köszöntötte, amikor a kutya elébe szaladt, és üdvözlésképpen rávakkantott.
– Talán ostobának tartasz most engem, Pipacs – kezdte szabadkozva a bárány, s félt is folytatni addig, amíg a puli nem válaszolt erre.
– Nem tartalak annak. Hogy vagy?
– Ami azt illeti, éhesen, fázva és egy kicsit még félve is. De tanultam is valamit, mert ha veletek jövök a hegyre, ugyanúgy megtudtam volna, hogy van hegytető, így viszont tudom azt is, hogy ezen a hegytetőn van az én helyem, a virágok és zsenge fűszálak között, és nem ott a tövisesben egyedül, éhesen és eltévedve.
– Hát most már nem kóborolsz el?
– Nem. És ez az, amit megtanultam.